Az érem másik oldala

2020.01.24, 22:54 Kajak-kenu
Hajnali kelések, estébe nyúló edzések, átversenyzett hétvégék, betáblázott nyári szünet, üvöltöző (de végtelen türelmű)edzők, "elveszett" fiatalság...

Hajnali kelések, estébe nyúló edzések, átversenyzett hétvégék, betáblázott nyári szünet,

üvöltöző (de végtelen türelmű) edzők, “elveszett” fiatalság...

Csak hogy néhány okot említsünk,

amiért sokan olyan csodálattal,

esetenként értetlenül néznek ránk...

Érvelhetnénk a sportolás számos előnyével:

Életre szóló barátságok, felejthetetlen élmények, kitartás, egészség, fegyelem, stb...

De ami valójában ideköt minket, azt nehéz csupán néhány szóval megmagyarázni.

Ahányan, annyiféle történettel, céllal és motivációval jövünk le nap mint nap akár többször is

az embert próbáló edzésekre, de van valami, ami talán mindegyikünkben közös: Szeretjük.

Amatőr “íróként” és sportolóként, de annál nagyobb őszinteséggel próbálok betekintést nyújtani a kajak-kenu szakosztály és a versenysport rejtelmeibe; bebizonyítani, hogy nem is vagyunk annyira elvetemült emberek...

(Vagy mégis?)

A szépségeit és a nehézségeit sem kikerülve szeretnénk közelebb hozni mindenkihez ezt az életformát, megmutatni egy másik, kevésbé ismert oldalát, és Veletek együtt kibogozni,

hogy mi mindent adhat a kajakozás...

Mert a sport jóval több annál,

mint aminek elsőre tűnik...


 

TAKARÓK

Nem is tudom mi fogott meg benne...

Hiszen inkább utáltam,

mint szerettem.

Talán csak jókor volt jó helyen.

Vagy…rosszkor rossz helyen?

Mert ha igazán fázunk,

akkor rádöbbenünk, hogy mit sem érnek a felszínes álcák,

amik addig kellőképpen betöltötték a hiányosságaink helyét.

Átjár az üresség és irányíthatatlanul utat törnek maguknak az ösztönök.

Csak kétségbeesetten belekapaszkodunk valamibe, ami képes akár csak egy leheletnyi melegséget önteni belénk.

******

Olyan volt számomra, mint egy takaró.

Egy kényelmes takaró, amiben mindig elbújhattam. Ami mögé elrejthettem a hibáimat.

Ahol kiváltságosnak és különlegesnek érezhettem magam...

Egy biztos „kapaszkodó” volt, amihez mindig nyúlhatok.

Valamiféle menedék, ahová tudtam:

Ha elvesznék is, bárhonnan visszatalálok.

Leginkább a félelem tartotta olyan közel hozzám, ami a kezdeti gyengéd kapaszkodásomat idővel görcsös ragaszkodássá formálta.

Mert éreztem: Ha egy pillanatra is elengedem, lehull rólam.

És akkor ott maradok egyedül, meztelen valómban.

Inkább hagytam, hogy tetőtől talpig betakarjon: Elfedve azt, aki vagyok.

Akárcsak egy burok, ami ugyan védelmet nyújt, de elszigetel.

A külvilág kizárult, a látkép beszűkült, a hangok eltompultak...

Csak egyre gyengítettem azt a foszladozó anyagot.

A végletekig feszítettem a szálakat, időt és lehetőséget sem hagyva az ellazulásra...

És ahogy az egymásba futó fonalak elfeslettek, úgy bomlott szét a kötelék a

magamra öltött szereppel, ami éveken át meghatározta, hogy ki vagyok.

****

Tudom, sok-sok hibát elkövettem.

Nem szabadott volna csodát várnom tőle, nem kellett volna foggal-körömmel ragaszkodnom hozzá...

Időnként el kellett volna engednem,

hogy aztán újra magamhoz húzhassam.

Talán csak egy “eszköz” volt.

Egy különös eszköz, amivel nagyon kevesen tudnak helyesen bánni.

Mert készüljön bármilyen anyagból az a lepel:

Ha sokáig a kezünkben tartjuk,

meg fogjuk érezni a súlyát.

**********

Talán ezért kerülik el annyian.

És ugyan a gyengeséget tükrözi,

de igyekszem elfelejteni én is...

Mert egyszerűbb így minden.

Egyszerűbb, de mégsem teljes...

Mert eltűnt rólam valami.

Valami, ami nélkül olyan...

Csupasz vagyok.

Hiányzik, hogy az arcomra húzzam és magamba szívhassam azt az összetéveszthetetlen illatot,

ami belengte a mindennapokat.

Hiányzik a takarása, a melegsége,

a védelme...

És néha még a súlya is.

Mert talán nem is volt olyan nagy teher, mint hittem…

Lehet, hogy csak a szorítástól vált nehézzé?

********

Azóta is féltve őrzöm valahol mélyen...

Mintha gondosan összehajtva lapulna egy szekrény alján, ami előtt nap, mint nap elsétálok.

Különféle okokat és magyarázatokat keresve próbálom elfogadtatni magammal az elérhetetlenséget. De minél többször körbejárom, kerülgetem, annál inkább szeretném felpróbálni, levetni, összegyűrni, aztán kibogózni. És mint egy jelmezt, legalább csak ritka alkalmanként magamra ölteni, még ha tudom is, hogy a szerep nem hozzám való...

De megéri?

Van értelme újra és újra betakarózni egy bársonyos paplannal?

Hagyni, hogy álomba ringasson...és aztán ismét magunkra maradjunk a csontig hatoló hidegben?

Vagy ez lenne a lényeg?

Megtanulni méltó módon viselni őket?

Addig “játszani” a takarókkal,

míg rá nem találunk arra,

amelyiket nekünk szánta az élet...?